Egyenként megérnének egy-egy könyvet…
Az önkifejezés számomra egy elefánt a szavannán. Mindenki látja hatalmasságát és nagyszerűségét; vagy éppen, hogy milyen lomha és suta az ormányával kalimpálva.
Az önkifejezés képességét mindenki észreveszi (ha mélyebbre ásnánk, be lehetne kötni abba, hogy nem, de most maradjunk az általánosításnál). Mindenki érzi és látja kívülről, hogy apaként megölelnénk a gyerkőcünket vagy elejtenénk egy-egy könnycseppet, amikor a fiúnk berúgja az első gólt, vagy amikor a lányunk odaadja az első rajzát számunkra. De hát egy férfi sírjon vagy csak úgy „random” megölelje a gyerkőcét, mert szereti és jól esne neki nap mint nap, akár többször is? Férfiként ez nehéz. Nagyon nehéz. Nincs előttünk példa. És biztos vagyok benne, hogy a legtöbb apa már most sokkal több szeretet adott a gyerekének, mint amennyit ő kapott a saját apukájától.
De amikor 14-15 évesen a fiúnknak „ki kellene” mutatni az érzéseit a gimis szerelme felé, akkor nem foghatja az apjára: „bocs, szeretlek, de nem tudom, hogy ilyenkor mit kell csinálni.” Most a fiúkat hoztam fel példának, de a lányoknál hasonlóan a másik szélsőségen jelentkezik ez a tulajdonság. Mintha azt tanulták volna meg, – és bocs apák, de megint titeket hozlak fel – hogy ha figyelemre vágynak apától, akkor hisztizni „kell”, mert úgy gondolják máshogy nem kapják meg. És sajnos legtöbbször jól gondolják…
Ez csak akkor kezd gondot jelenteni (azon kívül, hogy a szülők már idegesek lesznek tőle), amikor egy egészséges, érzelmileg intelligens férfi mellett köt ki, de a megszokás nagy úr. Amikor értő fülekre és szívre talál a saját érzéseivel, legtöbbször már maga sem tudja, hogyan is „kellene csinálni”, mert addigi életében mást „kellett” cselekednie.
Itt is ki kell hangsúlyozni, hogy már büszkék lehetünk az apukákra, akik már most több szeretetet adtak a lányuknak, mint amennyit ők kaptak a saját apjuktól. De itt kell felismerni, nektek szülők, hogy ez a helyzet, ti is fejlődtök egyfolytában és a gyerekeiteknek is fejlődést és egészséges önkifejezést szeretnétek átadni. Ezért fontos szinte bármilyen humán jellegű délutáni foglalkozásra beiratni a gyermeket. Ha ezt megteszitek, biztos vagyok benne, hogy a felső 1 százalékába fogtok tartozni!
Miután előjött belőlem a motivátor, robogjunk is tovább a szavanna végtelen pusztáján, amíg meglátunk egy kisegeret. Kisegér a szavannán? Vannak. A kisegér olyan, mint az intuíció. Csak akkor veszed észre, amikor már-már azt hiszed, nincs ott semmi, pedig tudod, hogy van. Igazából, sokkal könnyebb lenne az életünk, ha mindig hallgatnánk rá. De hát emberek vagyunk, nem istenek, hogy minden döntésünk tökéletes legyen. Viszont törekedhetünk rá, hogy megkönnyítsük a saját életünket.
Az intuícióról szavakba öntve beszélni becsmérlőnek hatna.
Ezért inkább egy személyes példát hoztam nektek. Amikor 12 évesen lesérültem, mert túl nagyot nőttem, abba kellett hagynom a focit, ami nagy szívfájdalom volt számomra. 1,5 évvel később még visszamentem, de kapusként már túl erős lövéseket kaptam. Folytathattam volna egy kis erősítés után? Igen, de anyumnak volt egy olyan érzése, intuíciója, hogy próbáljam ki a röpit és szerinte az a csapat jó lesz. Nagyon is igaza volt, mert a mai napig születnek barátságaim a röplabda által. És még számos olyan döntési pontom volt, ahol anyum, és később már az én intuícióm 180 fokos pozitív fordulatot hozott az életembe.
Sajnos ezekre a belső érzésekre nem mindig hallgattunk, mert ugye matekórán megtanultuk, hogy „amit nem tudunk kiszámolni és teljes bizonyossággal megindokolni, az nincs úgy.” Közben, ha tudnák, Einstein milyen igazságokat írt le az akkori kor tudományos bizonyítása nélkül…na mindegy.
A lényeg, hogy a nézeteim szerint nemcsak a megracionalizált érvek hasznosak egy nagy döntési pontnál, hanem az érzésünk is, amelyet különböző módszerekkel érdemes fejleszteni. Főleg a mostani iskolarendszerünk mellett, amely semmenyire sem támogatja a gyerekek emberi oldalát, sőt…
